Uncategorized

A zene egyszerre senkié és mindenkié

A zenében az a csodálatos, hogy egyszerre tudomány, művészet és szórakozási forma, kulturális tényező. Sokan nem is gondolnák, de ez az egyik olyan találmánya az embernek, ami a kezdetektől végigkísérte a fejlődését, mi több, vele együtt fejlődött. Különböző primitív hangszereket már a legkorábbi őseink is készítettek, mert felismerték, hogy a ritmus különleges erővel bír akár ceremoniális, akár szórakoztató céllal. Fogalmunk sincs, hogy milyen volt a legkorábbi emberek zenéje, csak találgatni tudunk,. illetve a jelenleg is élő elszigetelt törzsek zenei készletéből következtetni, de nagyon valószínű, hogy főleg dobokat alkalmaztak, esetleg kezdetleges fa és csonthangszereket, fúvósokat. Aztán ahogyan mi is letelepedünk, fejődésnek indultunk, úgy vált a zene is egyre kifinomultabbá, komplexebbé.

Az ókor civilizációiról tudjuk, hogy már egészen összetett hangszereik voltak, hiszen számtalan szobron, festményen, mozaikon megörökítették őket. Ám azt továbbra sem sejtjük, hogy ezek a régi zenék hogyan szólhattak, mivel lejegyezni még nem tudták. A dalok és a hangszeres tudás generációról generációra öröklődtek, és ugyanígy formálódtak, csiszolódtak, mint a kavics a folyóban. Ám a legkeményebb kőzet is elporlik egy idő után, és így ez a tudás is elveszett. Amit ma például kosztümös történelmi filmekben hallhatunk, mint a letűnt kultúrák zenéje, az csupán spekuláció, halvány következtetés az ismert források alapján.

Először a középkorban kísérelték meg a zene papírra vetését, ekkoriban még négyvonalas, kezdetleges kottákba vezették be az egyházi énekek dallamát, ám a zenetörténészek ebből sem tudják pontosan kikövetkeztetni, hogy azok hogyan is szólhattak kortárs előadásban. A zeneelmélet, a muzsika lejegyzése nagyjából a 17-18. századra alakult ki abban a formában, amit ma is ismerünk: az ötvonalas kottavezetés a megfelelő jelzésekkel, előjegyzésekkel, ritmusjelöléssel, módosítókkal. Amit annak idején Mozart leírt, az ma is eljátszható, mi több, népszerű is. Azért válhattak a késői barokk zeneszerzői ennyire ismertté, mert az ő műveik már megfelelő módon dokumentálva lettek, és tovább örökítve az utókornak. Habár az is igaz, hogy a maguk korában kicsit másként szóltak, de azért annyira nem tértek el a ma ismerttől, mint egy-egy kísérleti jelleggel reprodukált, korábbi zenemű.

zene

És akkor még nem is szóltunk a zene tudományos hátteréről. Miért olyan kellemes a fülünknek egy-egy hang vagy dallam, és miért áll fel a szőr a hátunkon egy másiktól? Ennek megvan a maga komoly, fizikai alapokon nyugvó alapja. Minden hang egy bizonyos frekvencián szól, amit Hertz-ben ki lehet fejezni. A nyugati zene alapja a 440 Hz frekvencián rezgő A-hang, ehhez képest van meghatározva az összes többi. Ám gondoltad volna, hogy ez nem régóta van így? 1953-ban történt egy világszintű megegyezés arról, hogy a zongora középső A-hangját 440 Hz-re hangolják, és azóta is ez az alap. Korábban az adott hangok ettől eltértek, ezért mondhatjuk ki egyértelműen, hogy a régi komponisták művei kicsit máshogy szólhattak, ám 1-2 Hz eltérés talán csak a legkifinomultabb hallásúak számára jelent markáns különbséget. Egyébként a különböző frekvenciákat úgy igyekeztek belőni, hogy azok az emberi fül számára kellemesek legyenek, a hangok távolságai pedig a magasabb vagy alacsonyabb rezgésszámot jelölik.

Mindezeken túl a zene az egyik legnépszerűbb szórakozási forma is. Mondják, hogy ha valaki nem szeret semmiféle zenét, annak komoly bajok vannak a fejében. De ahány ember, annyi féle ízlés, éppen ezért napjainkra annyi különböző zenei irányzat alakult ki, mint soha korábban. A klasszikus zenét mindig is a kultúra egyik csúcsának tartották, a műveltség részének, és meg kell adni a módját a hallgatásának. De ugyanígy a különböző kultúrákhoz hozzátartozik a népzene is, ami még egy-egy országon belül sem egységes, minden tájegységnek, népcsoportnak megvan a csak rá jellemző zenei- és dalkészlete. És akkor még nem is említettük a jazz vagy a könnyűzene világát, ami még a népzenénél is változatosabb. Mindenki megtalálhatja azt, ami a személyiségéhez, érdeklődési köréhez, vagy akár az aktuális hangulatához passzol, és amit szívesen hallgat. Van, akinek a bulizós elektronikus zene jön be, például a trance vagy a house, mások a bluegrass hódolói, míg sokan például a bluesért rajonganak. Hatalmas rajongótábora van a mindig a divattal együtt változó popzenének, a kegyetlenül őszinte rapnek és hip-hopnak, és nagyon sokan imádnak a rock vagy a heavy metal dübörgésére tombolni, megfeledkezni a mindennapok monotonitásáról. Abba pedig pláne nem mennék bele, hogy csak ennek a pár felsorolt nagy irányzatnak hány alstílusa van, mert erről mások egész könyveket voltak képesek írni.

A zene mindenütt ott van, végigkíséri az életünket. Zene szól a kocsiban, mikor ráadjuk a gyújtást és be van kapcsolva a rádió. A bevásárlóközpontokban az alapzaj egyik fő felelőse a folyamatosan sugárzott zene, és a filmeket sem igen tudnánk muzikális aláfestés nélkül elképzelni. A zene gondolatot ébreszt, hangulatot fest, megmozgatja az agyunk kreatív részeit. Kikapcsolódást, vagy éppen felokozott állapotot okoz, és nem tudunk nélküle élni. Egy zene nélküli világban nem maradna más, csak a csend és a zaj, a beszéd és a zörej, de más nem. A szerelmesek nem választanának maguknak közös dalt, és nem kereshetnénk vigaszt a nagy favoritjaink őszinte és érzelmes dallamaiban. Nem fedeznénk fel újra régi kedvenceinket, hogy nosztalgiába süllyedjünk velük, régi emlékeket idézzünk fel. És az önkifejezés egyik legfontosabb formája sem létezne. Nem lenne nélküle se tánc, se mulatság, csak azok a hangok, amik egyébként is körülvesznek minket. Ugye, mennyire üresnek és sivárnak tűnik így az élet? Élvezzük hát a zenét amíg lehetséges, és ne azon pörögjünk, hogy kié jobb vagy rosszabb. Ezt úgysem lehet megállapítani, mindenkit más érint meg. De pont ezért van ilyen sokféle, hogy mindenki megtalálhassa azt, ami az övé, ami őt libabőrössé teszi.